Eljött a szerda. Készen álltam birtokba venni az én kis irodámat. Nem okozott gondot a reggeli vendégkártya kérése, és a négy emeletnyi lépcsőzést könnyebbnek éreztem. Egy órával később, megérkezett Annamária is, azzal a széles mosollyal az arcán, amit úgy irigylek tőle. Tudott is adni nekem egy kis feladatot. Kaptam egy kulturális munkatervről szóló tíz oldalas tanulmányt, persze angolul. Azt mondta ismerkedjek vele. Hát jó...-gondoltam magamban.
       Egy idő után annyira meguntam, hogy nekiálltam lefordítani a szöveget, hogy legalább az angol szakszavak ragadjanak rám, ha már egyéb dolgom ugyebár nem akadt. Teltek a percek,akarom mondani órák, és rám se bagózott senki. Aztán egyszer csak arra riadtam föl, hogy valaki rámcsukta az ajtót. Fülelni kezdtem, hátha meghallok valamit. Óvatosan felálltam, és tolvajokat megszégyenítő néma léptekkel odaszökkentem a szoba másik végébe. Hiába, úgysem hallok semmit.- gondoltam, aztán visszasettenkedtem a székembe. Majd azon kezdtem gondolkozni, hogy mégis csak ki kellene mennem, mert ha véletlen a huzat volt ami becsapta az ajtót, akkor kívülről elég hülyén néz ki, hogy már első nap a kis gyakornok elbújik a szobájában, és ott bent ki tudja mit csinál. Nem! Nem szabad, hogy ezt gondolják!- gondoltam. Mégis felálltam, és elindultam immár határozott léptekkel. Kiterveltem, hogy eljátszom, hogy kimegyek a mosdóba, és közben  felderítem a terepet. Kiléptem, és csak a Dórát láttam ( aki főként a telefonok fogadásával, és átirányításával foglalkozik), úgyhogy biztosra vettem, hogy csak a huzat legyintette be az ajtót.
        Miután visszaértem, folytattam látványosan a semmittevést. A sorok már összefolytak a szemem előtt, és a szótárazgatást is untam, ami ugyebár nem túl izgalmas dolog. Kábé délután kettő fele bejött a Robi, aki kérte , hogy tegezzem, és az asztalomra tett egy halom papírt. Azt mondta, tegyem sorba azokat amiken van szám, majd néhányra kapkodva rábökött, hogy lássam hol kell keresnem. Rendben!- mondtam ismét a hozzáértés látszatát keltve. Oké, akkor én megyek-mondta, és kiviharzott az irodából. Na kezdjünk is neki! Végre valami jó kis feladat!- örültem neki magamban.
       Ölembe vettem a kupacot, és egyenként elkezdtem levenni a tetejéről a lapokat. Amiken egyforma számot láttam egy helyre tettem, és egy kis srága tapadós cetlivel jelöltem meg. Voltak kinyomtatott emailezések is, azokat félreraktam. Egy ide, egy oda, és egy fél óra múlva már végeztem is. Kimentem a Dórához, hogy megkérdezzem, akkor mégis mit csináljak azokkal a lapokkal amiken nem találtam iktatószámot. Erre azt mondta, hogy tegyem vissza abba a mappába ahonnan kivettem őket. A picsába! - szitkozódtam magamban.  De hát én csak úgy egyenként kiszedegettem őket, és egy stócba gyűjtöttem.-feleltem. Erre elkerekedett a szeme. Akkor most azt mondod, hogy nem tudod honnan vetted ki őket?-kérdezte .- Hát nem.- nyögtem sajnálkozó hangon. Felpattant és besietett a szobámba.
         Sápadtan nézte a nagy húsz centis papírköteget. Azt a béna eget! A fenébe! Ááá! -mérgelődtem, és már azon gondolkoztam, hogyan fogom ezt kimagyarázni a Robinak. Na ő se fog rám bízni több feladatot... És akkor most mit csináljak?- kérdeztem kétségbeesve Dórától. Olvassam el miről szólnak, és tegyem az azonos témájú papírokhoz? Hát igen, nem tudsz mást csinálni...- felelte kiábrándultan. Ekkor lépett be hozzánk Robi. Minden rendben?- kérdezte. Hát, van egy kis gubanc...- feleltem. Egy aktát hoztál át, vagy többet ? - fordult Dóra Robihoz. Egyet. - érkezett a válasz. Hálistennek, az összes papír egy aktához tartozott, így a kiválogatott szám nélküli lapokat csak betettük a sorbarendezettek alá. Még jó! - mondtam Dórának megkönnyebbülve. Szép lett volna... Ő látsztólag nem volt ettől a hírtől ennyire boldog, és visszament az asztalához. Szinte láttam a gondolatait, az idétlen kis gyakornokról, aki idejön és 5 perc alatt szétkapja a minisztériumot. Nem baj, legközelebb majd könnyebben megy- nyugtatgattam magamat. Ekkor a Robi behozott még egy kupac papírt. Mosolyogva átvettem, és nekiálltam válogatni...

           Már egy hete tengetem napjaimat a Minisztériumban, avagy a "miniben", ahogy én hívom. Izgatottan indultam el aznap otthonról, harcidíszben, hogy na most majd én megmutatom micsoda lelkes munkaerő vagyok. Tízre kellett mennem, de félórával hamarabb már ott álltam az épület sarkánál. Megeresztettem még pár hívást, miközben lestem az órámat, és mikor ötven körül járt a nagymutató ,leellenőriztem a kis noteszemben a mentorom nevét, és elmormoltam magamban néhányszor, hogy ha kérdezik kihez jöttem, ne süljek be.
           Persze besültem ám rendesen. Az előtérben balra fordultam, ahol a porta feliratú pult mögött ült két fazon. A baloldali kicsit kopaszodó, hatvan év körüli, míg a mellette ülő, jóval magasabb lehetettt, hiszen így ültükben is két arasznyira saccoltam a kobakjaik közti távolságot. Illedelmesen köszöntem, majd kijelentettem, hogy  Doktor Pribelszki-Benkő Annamáriához jöttem. A magasabbik a szemét rám meresztette, és nekem leesett, hogy valami hülyeséget csináltam. Mások ugyanis éveket tanulnak a doktori titulusért, amivel én akkor őt lazán megajándékoztam. Vidám hangon javítottam ki előbbi tévedésemet, mintha csak egy kis nyelvbotlás lett volna. Hiszen bárkivel előfodul, hogy kicsúszik a száján a doktor szó. Biztosra veszem, hogy veletek is előfodult már, hogy a boltban a húspultnál pusztán véletlenül tíz deka doktor kinga pulykasonkát kértetek. Szóval úgy el tudom képzelni ezek ketten  mit gondoltak rólam, miközben átvettem a vendégkártyát. Majd rutinosan az érzékelőhöz tartottam, és átvergődtem a táskámmal együtt a belépőkapun.
          Fogalmam sem volt merre induljak, ezért elindultam balra, miközben a szemem sarkából még figyeltem a recepciósokat. Befordultam az egyik folyosóra ahol megpillantottam a lépcsőházat. Megindultam a negyedikre, és pontban tízkor már a mentorom ajtaja előtt álltam. Kopogtam, de nem szólt ki senki, hogy "szabad", úgyhogy azon járt az agyam, hogy benyissak-e vagy sem. Benyitottam. A telefonból ismert, kedves hanghoz passzoló barátságos mosolygós arc fogadott.Jelezte, hogy neki nemsoká mennie kell, majd az egyik gyakornok körbevezet, és bemutat a kollégáknak. Úgy egy fél órát beszélgettünk, untattam a szokásos ki vagyok, mit tanulok, és mit akarok itt című sablonos szöveggel.
        Ezután megmutatta a leendő irodámat, ami egy kis hosszúkás szoba, a végén egy hatalmas ablakkal. Egyből otthonosnak éreztem, mert a saját szobám is hasonló méretű és elrendezésű. Az ablak előtt a jobb oldali falhoz tolva áll egy nagy íróasztal rajta telefonnal, számítógéppel, és iratokkal. Egy kék szőnyeg osztja ketté a szobát, hátán két székkel és egy kör alakú asztalkával. Az íróasztal mellett egészen az üvegajtós szekrények sorakoznak, telve könyvekkel, iratokkal. Van néhány virág is, amik gondozását persze rám bízták. Pompás! - gondoltam magamban, és közben eszembe jutott a sok növény ami a kezeim között már kipusztult. Gyerekjáték lesz! - sugalltam magabiztos mosollyal.
         A mentorom távozott, így a másik gyakornok feladata volt, hogy körbemutasson a kollégáknak. Rühellem ezt a részt! A dialógusokból rájöttem, hogy ezek azt hiszik, én dolgozni jöttem ide, gyakornoki pozícióba, és már biztosan elvégeztem egy két egyetemet. Miután ezekkel a számomra oly kedves bemutatkozásokkal végeztem, és természetesen  senkinek a nevére nem emlékeztem, közölték, hogy mehetek, és majd csak szerdán kell jönnöm legközelebb. Elköszöntem hát, és megkönnyebbült mosollyal  vágtattam lefelé a lépcsőn. A földszinten nagy komolysággal leadtam a kártyát a recepciósoknak, majd kiléptem az épületből, megcsapott egy hűs fuvallat, és a nyár utolsó sugarai hazakísértek...