Már egy hete tengetem napjaimat a Minisztériumban, avagy a "miniben", ahogy én hívom. Izgatottan indultam el aznap otthonról, harcidíszben, hogy na most majd én megmutatom micsoda lelkes munkaerő vagyok. Tízre kellett mennem, de félórával hamarabb már ott álltam az épület sarkánál. Megeresztettem még pár hívást, miközben lestem az órámat, és mikor ötven körül járt a nagymutató ,leellenőriztem a kis noteszemben a mentorom nevét, és elmormoltam magamban néhányszor, hogy ha kérdezik kihez jöttem, ne süljek be.
           Persze besültem ám rendesen. Az előtérben balra fordultam, ahol a porta feliratú pult mögött ült két fazon. A baloldali kicsit kopaszodó, hatvan év körüli, míg a mellette ülő, jóval magasabb lehetettt, hiszen így ültükben is két arasznyira saccoltam a kobakjaik közti távolságot. Illedelmesen köszöntem, majd kijelentettem, hogy  Doktor Pribelszki-Benkő Annamáriához jöttem. A magasabbik a szemét rám meresztette, és nekem leesett, hogy valami hülyeséget csináltam. Mások ugyanis éveket tanulnak a doktori titulusért, amivel én akkor őt lazán megajándékoztam. Vidám hangon javítottam ki előbbi tévedésemet, mintha csak egy kis nyelvbotlás lett volna. Hiszen bárkivel előfodul, hogy kicsúszik a száján a doktor szó. Biztosra veszem, hogy veletek is előfodult már, hogy a boltban a húspultnál pusztán véletlenül tíz deka doktor kinga pulykasonkát kértetek. Szóval úgy el tudom képzelni ezek ketten  mit gondoltak rólam, miközben átvettem a vendégkártyát. Majd rutinosan az érzékelőhöz tartottam, és átvergődtem a táskámmal együtt a belépőkapun.
          Fogalmam sem volt merre induljak, ezért elindultam balra, miközben a szemem sarkából még figyeltem a recepciósokat. Befordultam az egyik folyosóra ahol megpillantottam a lépcsőházat. Megindultam a negyedikre, és pontban tízkor már a mentorom ajtaja előtt álltam. Kopogtam, de nem szólt ki senki, hogy "szabad", úgyhogy azon járt az agyam, hogy benyissak-e vagy sem. Benyitottam. A telefonból ismert, kedves hanghoz passzoló barátságos mosolygós arc fogadott.Jelezte, hogy neki nemsoká mennie kell, majd az egyik gyakornok körbevezet, és bemutat a kollégáknak. Úgy egy fél órát beszélgettünk, untattam a szokásos ki vagyok, mit tanulok, és mit akarok itt című sablonos szöveggel.
        Ezután megmutatta a leendő irodámat, ami egy kis hosszúkás szoba, a végén egy hatalmas ablakkal. Egyből otthonosnak éreztem, mert a saját szobám is hasonló méretű és elrendezésű. Az ablak előtt a jobb oldali falhoz tolva áll egy nagy íróasztal rajta telefonnal, számítógéppel, és iratokkal. Egy kék szőnyeg osztja ketté a szobát, hátán két székkel és egy kör alakú asztalkával. Az íróasztal mellett egészen az üvegajtós szekrények sorakoznak, telve könyvekkel, iratokkal. Van néhány virág is, amik gondozását persze rám bízták. Pompás! - gondoltam magamban, és közben eszembe jutott a sok növény ami a kezeim között már kipusztult. Gyerekjáték lesz! - sugalltam magabiztos mosollyal.
         A mentorom távozott, így a másik gyakornok feladata volt, hogy körbemutasson a kollégáknak. Rühellem ezt a részt! A dialógusokból rájöttem, hogy ezek azt hiszik, én dolgozni jöttem ide, gyakornoki pozícióba, és már biztosan elvégeztem egy két egyetemet. Miután ezekkel a számomra oly kedves bemutatkozásokkal végeztem, és természetesen  senkinek a nevére nem emlékeztem, közölték, hogy mehetek, és majd csak szerdán kell jönnöm legközelebb. Elköszöntem hát, és megkönnyebbült mosollyal  vágtattam lefelé a lépcsőn. A földszinten nagy komolysággal leadtam a kártyát a recepciósoknak, majd kiléptem az épületből, megcsapott egy hűs fuvallat, és a nyár utolsó sugarai hazakísértek...