Eljött a szerda. Készen álltam birtokba venni az én kis irodámat. Nem okozott gondot a reggeli vendégkártya kérése, és a négy emeletnyi lépcsőzést könnyebbnek éreztem. Egy órával később, megérkezett Annamária is, azzal a széles mosollyal az arcán, amit úgy irigylek tőle. Tudott is adni nekem egy kis feladatot. Kaptam egy kulturális munkatervről szóló tíz oldalas tanulmányt, persze angolul. Azt mondta ismerkedjek vele. Hát jó...-gondoltam magamban.
       Egy idő után annyira meguntam, hogy nekiálltam lefordítani a szöveget, hogy legalább az angol szakszavak ragadjanak rám, ha már egyéb dolgom ugyebár nem akadt. Teltek a percek,akarom mondani órák, és rám se bagózott senki. Aztán egyszer csak arra riadtam föl, hogy valaki rámcsukta az ajtót. Fülelni kezdtem, hátha meghallok valamit. Óvatosan felálltam, és tolvajokat megszégyenítő néma léptekkel odaszökkentem a szoba másik végébe. Hiába, úgysem hallok semmit.- gondoltam, aztán visszasettenkedtem a székembe. Majd azon kezdtem gondolkozni, hogy mégis csak ki kellene mennem, mert ha véletlen a huzat volt ami becsapta az ajtót, akkor kívülről elég hülyén néz ki, hogy már első nap a kis gyakornok elbújik a szobájában, és ott bent ki tudja mit csinál. Nem! Nem szabad, hogy ezt gondolják!- gondoltam. Mégis felálltam, és elindultam immár határozott léptekkel. Kiterveltem, hogy eljátszom, hogy kimegyek a mosdóba, és közben  felderítem a terepet. Kiléptem, és csak a Dórát láttam ( aki főként a telefonok fogadásával, és átirányításával foglalkozik), úgyhogy biztosra vettem, hogy csak a huzat legyintette be az ajtót.
        Miután visszaértem, folytattam látványosan a semmittevést. A sorok már összefolytak a szemem előtt, és a szótárazgatást is untam, ami ugyebár nem túl izgalmas dolog. Kábé délután kettő fele bejött a Robi, aki kérte , hogy tegezzem, és az asztalomra tett egy halom papírt. Azt mondta, tegyem sorba azokat amiken van szám, majd néhányra kapkodva rábökött, hogy lássam hol kell keresnem. Rendben!- mondtam ismét a hozzáértés látszatát keltve. Oké, akkor én megyek-mondta, és kiviharzott az irodából. Na kezdjünk is neki! Végre valami jó kis feladat!- örültem neki magamban.
       Ölembe vettem a kupacot, és egyenként elkezdtem levenni a tetejéről a lapokat. Amiken egyforma számot láttam egy helyre tettem, és egy kis srága tapadós cetlivel jelöltem meg. Voltak kinyomtatott emailezések is, azokat félreraktam. Egy ide, egy oda, és egy fél óra múlva már végeztem is. Kimentem a Dórához, hogy megkérdezzem, akkor mégis mit csináljak azokkal a lapokkal amiken nem találtam iktatószámot. Erre azt mondta, hogy tegyem vissza abba a mappába ahonnan kivettem őket. A picsába! - szitkozódtam magamban.  De hát én csak úgy egyenként kiszedegettem őket, és egy stócba gyűjtöttem.-feleltem. Erre elkerekedett a szeme. Akkor most azt mondod, hogy nem tudod honnan vetted ki őket?-kérdezte .- Hát nem.- nyögtem sajnálkozó hangon. Felpattant és besietett a szobámba.
         Sápadtan nézte a nagy húsz centis papírköteget. Azt a béna eget! A fenébe! Ááá! -mérgelődtem, és már azon gondolkoztam, hogyan fogom ezt kimagyarázni a Robinak. Na ő se fog rám bízni több feladatot... És akkor most mit csináljak?- kérdeztem kétségbeesve Dórától. Olvassam el miről szólnak, és tegyem az azonos témájú papírokhoz? Hát igen, nem tudsz mást csinálni...- felelte kiábrándultan. Ekkor lépett be hozzánk Robi. Minden rendben?- kérdezte. Hát, van egy kis gubanc...- feleltem. Egy aktát hoztál át, vagy többet ? - fordult Dóra Robihoz. Egyet. - érkezett a válasz. Hálistennek, az összes papír egy aktához tartozott, így a kiválogatott szám nélküli lapokat csak betettük a sorbarendezettek alá. Még jó! - mondtam Dórának megkönnyebbülve. Szép lett volna... Ő látsztólag nem volt ettől a hírtől ennyire boldog, és visszament az asztalához. Szinte láttam a gondolatait, az idétlen kis gyakornokról, aki idejön és 5 perc alatt szétkapja a minisztériumot. Nem baj, legközelebb majd könnyebben megy- nyugtatgattam magamat. Ekkor a Robi behozott még egy kupac papírt. Mosolyogva átvettem, és nekiálltam válogatni...